A szőke nő esete az irodaházzal

- Elnézést, uram. Meg tudná mondani, merre van a 101-es szoba?
- A folyosó végén jobbra, azt hiszem.
- De már bejártam az egész emeletet, és nem találom. A 99-es után a 123-mas iroda következik. Nekem azt mondták, az üvegajtó mögött van a lifteknél.
- Itt a lifteknél nincs üvegajtó. Olyan a második emeleten van.
- Biztos nincs?
- Biztos. Itt állunk a lifteknél, nézzen körbe.
- Nincs esetleg valahol máshol is lift?
- Egész biztosan.
- És ez biztos a negyedik emelet?
- Remélem. Ha nem, akkor egy éve valaki másnak az irodájában ülök.
- De ez ugye az Igazság-, Szabadság- és Biztonságügyi Főigazgatóság?
- Nem, ez az Adóügyi és Vámuniós Főigazgatóság.
- De ugye én most a Luxemburg 40 épületben vagyok?
- Nem, ez a Montoyer 51. A maga főigazgatósága egy utcával arrébb van.
- Nem értem… lementem egy kávéra az igazság-, szabadság- és biztonságügyiben és amikor feljöttem, hirtelen az adóügyiben voltam. Ez hogy lehet?
- Állítólag régebben a pincén át volt egy átjáró, de befalazták. A pincén keresztül jött?
- Nem tudom. Kit kérdezzek meg?
- Talán a büfében valakit, ha onnan át lehet jutni magukhoz, ott biztos tudják.
- Merre is van a büfé? Elfelejtettem.
- A földszinten balra, aztán jobbra, de ha a másik lifttel megy le, akkor előbb jobbra, aztán balra.
- Kérhetek magától valamit?
- Csak tessék.
- Tudna nekem az irodájából egy taxit hívni?

Nagy nap

Ma végre rájöttem hogy miről szól a 3 éve írt nagyregényem. Az ex-rendőrt és a gyógytornászt elteszik láb alól a Himalájában, mire a pizzafutár magánnyomozásba kezd. Sajnos ennek fényében az egészet újra kell írnom. (Ki kéne már vennem pár év szabadságot!)

Rasszizmus

- Belgák - ordítja két kézzel püfölve a kormányt - belgák, érted? Belgiumban élnek, belga személyijük van, franciául beszélnek. Voilá, belgák! Et tu, tu es un raciste!
Nem értem belga barátom indulatát. Éppen csak szóvá tettem azt a kétségbevonhatatlan és önmagában ártalmatlan tényt, hogy a belvárosi negyedben, amelyen éppen végighajtunk, csak burnuszos arabokat látni.

Koan

- Ki vagy te? - kérdezte Szung-Ce apát a fiatal legényt, aki szerzetesnek akart állni.
- Tomo a nevem - felelte az büszkén.
Szung-Ce ráhúzott egyet a botjával.
- Azt kérdeztem, ki vagy te?
- Tomo vagyok Karigashi faluból, mester!
Szung-Ce megütötte.
- Nem érted, mit kérdezek? Azt kérdeztem, ki vagy te?
- Tomo vagyok Arigashi faluból, a takács fia, mester!
Szung-Ce most fenéken billentette az ifjút.
- Vízibivaly! Azt se tudod megmondani, ki és kinek a fia vagy!
- Tomo vagyok Arigashi faluból, a takács fia, aki eddig a vizet hordta!
Szung-Ce ráhúzott a bottal, fenéken billentette és megütötte.
- Ilyen ostoba embert! A legegyszerűbb kérdésre sem tudsz válaszolni!
- Tomo vagyok Arigashi faluból, a takács fia, eddig a vizet hordtam és szeretnék szerzetes lenni!
Szung Ce felemelte a botját és addig püfölte az ifjút, amíg az a földre rogyott.
- A nevedet se tudod, te buta? Azt se, honnan jöttél? Azt se, hova tartasz?
- Jaj, jaj - nyöszörögte az ifjú - jaj, jaj, jaj.
- Kelj fel fiam - mondta ekkor Szung-Ce apát, és odanyújtotta neki a karját. - Mindig ilyen bölcs szerzetest akartam utódomul.

Mese a nyárfáról, aki árnyfává változott

A nyárfa sok éve állt a folyóparton, és a nyárfákra jellemző nyugalommal figyelte a túlparti várost. A nyárfák ugyanis, ha olyat látnak, ami nem tetszik nekik, nem reszketnek, mint a galagonya, nem zúgolódnak, mint a fenyők és főleg nem takarják el a szemüket, mint a fűzfák. Persze a nyárfáknak könnyű: a városból jövő kirándulók nem az ő gyümölcseit csipkedik, nem őket vágják ki télen és nem az ő hajtásukat tépik le, hogy azzal kergetőzzenek. Minden adott volt tehát, hogy a nyárfának hosszú és békés élete legyen és ne foglalkozzon mással, minthogy versenyt nőjön a tölgyekkel, ami köztudottan a nyárfák kedvenc időtöltése.
Ebben az évben is eljött Szentivánéj, amikor - ezt még a gyerekek is tudják, sőt, főleg ők, de a felnőttek szerencsére nem hisznek nekik - a fák otthagyják fa-létüket, a gyökerek közt tekergő gilisztákat, a vizet vivő membránokat, a vizet levegőre cserélő leveleket és a többit, és táncolni indulnak a tisztásokra. A kirándulók azt hiszik, a tisztásokon azért nem nő fa, hogy ott piknikezhessenek, pedig azért vannak, hogy azon az éjjelen a fáknak legyen hol táncolniuk. A nyárfa is elindult hát. Törzse eggyé lett az árnyékokkal, ágai a holdsugárral és levelei a lombsuttogással. Jókedvűen suhant a legnagyobb tisztás felé, és remélte, hogy ott lesz az a karcsú jegenye is, akinek tavasszal a szél hozzá sodorta egy hajtását és az illatát azóta sem tudta elfelejteni. Az idősebb nyárfák ugyan rossz szemmel nézik, ha egy fiatal nyárfa egy jegenye hajtására hajt, de a sötétben úgysem látják, annál is kevésbé, mert éjfélre, mire a tisztáshoz érnek, a fiatal nyárfák már nem is nyárfák, hanem árnyfák. (Igazából ez az oka, hogy a fák szentivánkor éjjel táncolnak és nem fényes nappal.) Mire azonban az immár árnyfa a tisztáshoz ért, meglepve látta, hogy sehol a többi fa és sehol a tánchoz szükséges csend. Helyettük sok furcsa, fényes domb állt ott, és a legnagyobbik oldalán furcsa jel lobogott: Arany Ászok Sörsátor, de ez az árnyfának nem mondott semmit. A zaj annál inkább bántotta: mintha ezernyi motoros fűrész zúgott volna, és fénypászták tapogatták a sötétet, mint az a sok kicsi, amit télen a fenyőfák táján látott villanni, csak sokkal nagyobbak, és hol pirosra, hol narancsra, hol égő fehérre változtak. Az egyik fénydomb előtt sok kiránduló zsivajgott, de nem ez volt a különös, hanem hogy legelöl egyetlen kiránduló állt a fényben és furcsa mozgással ide-oda ugrált. Jó buli ez, jövőre is itt leszünk, kiabálta, de az árnyfa nem értette, csak éppen valami furcsát érzett: mintha téli hideg kúszott volna a kérge alá.
- Mitől reszketsz?
Meglepődve fordult hátra. Magas fenyőárnyékot látott, aki ágai alól rég nem hullatta ki a fenyőtűket. Ezek a fenyők még ilyenkor sem adnak magukra, dohogta magában. Mégis barátságosan fordult a fenyőárnyékhoz, mert a nyárfák végtelenül toleránsak.
- Jó estét, öreg Luca! Miről beszélsz?
- Én aztán tudom - morogta Luca, és a fenyőkre jellemző arroganciával folytatta - de mit tud a félelemről egy nyárfa, mégha árnyfa is? Nem értetek jönnek télen.
- Béke, Luca. Az estémet már amúgy is tönkretették. Mi ez?
Luca hallgatott. Aztán lassan beszélni kezdett.
- A nagybátyám ismert valakit, aki állítólag találkozott az unokámmal odaát - mondta, egy gyantás ággal a város felé mutatva. - Azt mondta, volt egy téli éjszaka, amikor a hidegből bevitték egy kicsi, de meleg barlangba, piros és kék-fehér gyümölcsöket aggattak rá.
- Na persze. Kék-fehér. Ilyen gyümölcs nincs is - hitetlenkedett az árnyfa. Nem tehetünk neki szemrehányást; a fák nem ismerik az ezüstöt.
- Sőt, a csúcsára egy nagy, sárga-fehér gyümölcsöt húztak.
A fenyőnek sem tehetünk szemrehányást, mert mire megismerik az aranyat, már nem tudnak beszélni róla.
- Gyümölcsöt? Egy fára? Minek? - kérdezte az árnyfa, aztán eszébe jutott, hogy az öreg Luca alapjában véve egy arrogáns alak, és némi élccel folytatta: - Haladni kell a divattal. A toboz manapság már nem trendi.
- Keveset tudsz, nade mit várjak egy lomblevelűtől - legyintett Luca. - De ezzel nem volt vége. Sok hosszúkás, fehér gyümölcsöt is tettek rá. Aztán meggyújtották.
- Micsoda? - Az árnyfa most megrémült. - Az unokádat?
- Nem, naív kis lombos. A fehér gyümölcsöket.
- Úgy, hogy még élt közben? A favágókkal legalább tiszta sor, de ezek szadisták!
- Azok. Az én unokámat azonban kemény fából gyantázták. Akkor sem panaszkodott, amikor másnap reggel kidobták a barlangból. Akkor találkozott vele az az illető valami szűk, fekete, rossz szagú tobozban.
- Tobozban? Ugratsz. - Hülye fenyősoviniszta, gondolta az árnyfa, és hazudni kezdett. - Na látod, ezért nem hiszem egy szavadat se.
- Lehet, hogy dobozban - mondta Luca elbizonytalanodva. - Végül is mindegy. Őt is kidobták.
- Akkor minek volt az egész? A gyümölcsök?
- Nem tudom, lomboska. Akarod látni az új tetkómat?
- Nem. Mi lesz így a tánccal?
- Kit érdekel? Az öreg tölgy szerint holnap megint savas eső lesz. Megáznak a tobozaim.
Luca megfordult és eltűnt a homályban. Eh, nagyokos fenyő, gondolta az árnyfa. Én legalább minden évben követem a divatot. Visszanézett a fénydombokra, összehúzott szemekkel. Nem jó, amit itt tesznek, gondolta. A végén még énrám is égő gyümölcsöket aggatnak és akkor megnézhetem magam. Főleg ha utána egy dobozban kötök ki Lucával, de ez már olyan borzalmas volt, hogy nem is akart belegondolni. Eszébe jutottak a mesék, amiket magkorában hallott azokról a bokrokról, amelyek csupa nagy levélből állnak és akkora tüskék nőnek belőlük, hogy semmilyen kiránduló nem mer hozzájuk nyúlni.
Ha nekem ilyen tüskéim lennének, gondolta, senki nem bánthatna. Adnék a kezüknek!
A nyárfák azonban még éjjel is békések, s ezért tehetetlenek. Az árnyfa gondolt egyet, és elsuhant a galagonyához.
- Te galagonya.
- Mi van? - kérdezte egy álomittas hang. A galagonya ugyanis mindig alszik, csak hajnalban ébred fel pár percre.
- Adjál nekem a tüskéidből.
- Akkor mivel vakarom a hátamat, he? - szólt vissza a galagonya,és aludt tovább.
Az árnyfa nem hagyta annyiban. Eszébe jutott, hogy az öreg Lucának hegyesek a tűi. Elrepült a fenyők közé.
- Hé, Luca. Hé.
- Már megint te? Mit akarsz?
- Adjál tűket.
- Minek?
- Hogy jól megszurkáljak mindenkit, aki bántani akar.
- Kéne, mi, kis lombos? - sziszegte az öreg Luca. - És akkor velem mi lesz? Takarodj, mielőtt legyantázom az összes leveledet!
Az árnyfa tanácstalan volt. Ekkor eszébe jutott a fűzfa. Egy suhanás, és máris a folyóparton termett. A víz színén megcsillant a hajnal.
- Fűz - mondta - ébredj, fűz.
Feltámadt a szél, és a vízbe lógó ágak megrezzentek. Az árnyfa gyönyörrel hallgatta. Mindig is irigyelte a fűzfákat a muzikalitásukért. A fűzfa felegyenesedett, éppen csak egy kicsit, hogy látni lehessen, ébren van.
- Ébredj, fűz…
- Ne. Várj. Ihletem van… megvan! Ébredj, fűz, gondot űzz! Ez jó rím volt, mi? Hehe! Nicsak, egy árnyfa-nyárfa. Neked nem jut hárfa. Érted? Nyárfa, árnyfa, hárfa! Isteni rím, isteni!
- Valóban - felelte az árnyfa türelmetlenül, és udvariasan meghajolt, amiben megsegítette a folyó fölött fújó szél is - Mester, néhány ágat szeretnék kérni.
- Mi? Leány hágat? Micsoda popó-po-pornográfia!
- Nem, izé, szóval az ágaidból, amelyek elrejtenek…
- Engem nem rejtenek el az ágaim! - felelte a fűzfa bosszankodva. - Az ágaim, mind drága rím! Höhö!
- De hát levágják őket, hogy azzal díszítsék egymást…
- Hé! Te kis áfa, hát mindjárt leszállítalak! Ez nekem nem fájó kín, a lenyesett ág csupa rím! Viszik tőlem nagy gyönyörrel, sosem telnek meg csömörrel! Hú, ez megint jó volt, mi?
Az árnyfa aggódva figyelte a hajnalt. Messzi fa-formája éledezni kezdett, és hiányozni kezdtek a membránjai. Legyintett.
- Hagyjuk.
- Hat lyuk! Hehehe! Te tüzelő kis nimfa! Csalfa! Ezért ébresztettél fel? Rossz tréfa!
Bolond öreg fűzfa, gondolta az árnyfa. Rég vissza kellett volna térnie a helyére, de rossz érzése csak erősödött. Hat lyuk…. hat lyuk… erről eszébe jutott egy levél, amit tavaly ősszel sodort hozzá a szél. Ment volna tovább, de ahogy elmúlik Szentivánéj, az alakjukat elhagyott fák megmaradnak árnyéknak, ha napfelkelte előtt nem térnek vissza fa-alakjukba. A fűzfa árnyéka már nyúlt is utána, hogy magába húzza, amikor a folyó fölött feltámadt a szél és elvitte az erdő mélyére, ahová ritkán tűzött be a napsugár és ágnyi vastag moha lepte be az öreg fákat, akik már rég nem táncoltak. Száraz, kemény hangot hallott: sok-sok levél suttogott, olyan, mint az övé, de szélük szaggatott volt, mintha lyukakat fúrtak volna beléjük.
- Kis nyárfa - szólt a hang - ismerlek.
- Öreg tölgy - felelte a már-már mozdulatlan árnyfa - segíts.
Hideg, fehér fénypászta tűzött át a levelek között. Olyan volt, mintha a tölgy mosolyogna.
- Mesélj. De jobb lesz, ha sietsz.
- A kirándulók - lihegte az egyre kevésbé árnyfa - jönnek. Elvisznek, hogy azt játsszák, meggyújtanak, aztán kidobnak. Nem hagynak táncolni. És ha nem táncolok, akkor talán sohasem látom meg a… tudod… azt a karcsú jegenyét.
A tölgyfa megrázkódott a szélben.
- Sajnálom - mondta - nem tudok segíteni. A nyárfák baja nem a mi gondunk.
- De hát te vagy a legbölcsebb, legöregebb és legkeményebb minden fa között!
- Utálom a hízelgést, te kis csemete!
- De hát én tisztellek…
- Persze, hogy tisztelsz! - A tölgy hangja megkeményedett, és eggyé vált a zúgó széllel. - Mert bölcs vagyok, öreg és kemény! De te csak egy nyárfa vagy! Sosem nősz olyan magasra, mint mi!
Az árnyfa elszégyellte magát, mert a tölgynek igaza volt. Megfordult volna, de érezte, hogy már alig több, mint a fatörzseket borító moha árnyéka. Sírni szeretett volna és átkozta magát, hogy nem fenyőnek született, mert a fák közt sírni csak a fenyők tudnak, talán még az öreg Luca is képes rá, csak ő nem, mert az ő törzse keményebb, mint a fenyőké, de nem annyira, hogy ne legyen szomorú most, amikor be kellett ismerje, hogy már sohasem táncolhat a karcsú jegenyével. Igaz, talán még ez is jobb, mint szomorúnak lenni és bolondnak is, mint a fűz. Mire ezt végiggondolta, már nem volt több, mint szürke árnyék egy kő alatt, és sóhajtani sem maradt ereje.
- Nagyszerű - szólt ekkor egy hang. A tölgy levelei megzizzentek. A felkelő nap sugarai felcsillantak egy csupa moha, csupa zuzmó fa levelein, amely eddig csöndben figyelte az eseményeket. - Ezt jól megcsináltad. Vénségedre néha igazán gyökér módon viselkedsz.
- Ühüm - dünnyögte a tölgy - ha te mondod, gyertyán bátyám.
- Márpedig én mondom. És most emeld ide. Nekem már meszes a derekam.
- Szerénykedsz. Téged még a szélvihar sem tud meghajlítani - mondta a tölgy tisztelettel.
- És még te mondtad neki, hogy hízeleg. Na, mozdulj már.
A tölgy egyik ága meglebbentette a követ, és egy árnyék rebbent a fénybe, annyi sem, mint a kóbor esti fény egy virág fehér szirmain.
- Megjött a nyár - szólt a gyertyán. Kinyújtotta recsegő ágait. Egy pillanatra minden rezgő falevél, himbálódzó virág és ringó ág megmerevedett az erdőben. Nagyot sóhajtott.
- Nyár.
És hátracsapódtak az ágai, meghajlottak a fatörzsek, elszálltak a virágok szirmai. Dörgés hallatszott, és a tisztáson, messze az erdő mélyétől, a kirándulók hangja szólt: vihar! elázik a kamerám! miért nincs térerő? gyerünk innen! elmarad a koncert, be fognak perelni! és szaladtak, gyorsabban mint a szél, ami csúfosan utánuk fújta az Arany Ászok Sörsátor-t. Öreg Luca is hajladozott a szélben, és bár törzsén még sajgott a friss tetoválás: P.B. ♥ F.V., most nevetett, úgy nevetett, hogy imádott tobozai lepotyogtak az ágairól.
- És most? - kérdezte másnap a tölgy, amikor minden elcsöndesedett.
- Megvoltunk - felelte a gyertyán egykedvűen.
- És jövőre?
- Itt leszünk.
- Nade mi lett a nyárfával? Árnyék, mint a többi?
- Meglátjuk - dünnyögte a gyertyán - meglátjuk. Most inkább visszaállok aludni.
- A kirándulók makacsok - acsarkodott a tölgy - makacsok!
- Azok - hagyta rá a gyertyán és elnyomott egy ásítást, mert nem akart újabb szélvihart.

Valóban, alig pár nappal később két kiránduló ballagott a jegenyesorban, egy rövid és egy hosszú hajú. A hosszú hajú felvett valamit a földről; olyan volt, mint az ő haja, pedig a jegenye magjai voltak benne, de nem láthatta. A rövid hajú elvette tőle.
- Na, ne, mit csinálsz?
- Mintha a te hajad lenne.
- Ne tedd már a fejemre ezt a piszkos izét - méltatlankodott a hosszú hajú, de hagyta, hogy a másik eligazítsa rajta. - Olyan bolond vagy - tette hozzá mosolyogva.
Így mentek tovább.
- Milyen furcsa - mondta a rövid hajú, amikor a nyárfákhoz értek - a fákon nem is látszódik, mekkora vihar volt.
- De az ott? Nincs rajta egyetlen levél sem.
- Elszáradt - bólintott a rövid hajú. - Szelaví.
- Szegény - így a hosszú hajú.
Ekkor a szél belekapott a hajába, felemelte a jegenye magját, és a halott nyárfára fújta. Hiába is kapkodtak utána!
A rövid hajú nem hagyta annyiban. A nyárfához lépett, azt kutatta, hová fújhatta a szél.
- Nem baj - mondta a hosszú hajú - Talán újra kihajt tőle.
- Hát persze - felelte a rövid hajú, és visszafordult hozzá. - Mégis mit gondolsz, hol vagyunk? Valami mesében?

Hogyan kerültek a földre az angyalok?

Gábriel fáradt volt és kicsit el is lustult hétezer éonnyi szolgálat után, amelyben amúgy is csak hadnagyságig vitte. Most is félig nyitott szájjal szundikált egy lugasban, kezeit a feje alá fektetve, és arról a könyvről ábrándozott, amit mindig meg akart írni, de a nagy kertben nem sok dolog akadt, amiről írhatott volna.
- Angyal-egy, Angyal-egy, itt a Központ, jelentkezz.
Kelletlenül felemelte jobb kezét.
- Hallak, Központ. Itt Angyal-egy.
- Helyzet van. Itt Isten-Egy.
- Vettem. Mi a helyzet, Isten-Egy?
- Azonnal gyere. Kitörést észleltünk.
- Súlyos a helyzet, Isten-Egy?
- Rendkívül. Hívd össze az Angyal Team-et. Jelentkezz, ha úton vagy. Vége.
- Rendben, Isten-Egy. Úton vagyok. Vége.
Még öt percig alszom aztán tényleg elindulok, gondolta Gábriel. Az iménti nyugalom azonban nem tért vissza. Csak arra tudott gondolni, hogy ugyan mi lenne, ha ilyenkor ő, Gábriel, és az Angyal Team többi tagja: Ráfael és Mikháel, nem ugranának fel készségesen, mindent abbahagyva és az egészet Isten-Egyre hagynák. Káosz! Isten-Egy pedig megnézhetné magát.
Na mindegy, gondolta Gábriel, és a fizetésnapra gondolt. Feltápászkodott. Ekkor újra meghallotta a hangot.
- Angyal-egy, nem uraljuk a helyzetet. Ismétlem, nem uraljuk a helyzetet. Hozzál nehéz szerelést. Megerősítem: nehéz szerelés. Isten-Egy, vége.
Csak ez hiányzott, gondolta Gábriel rosszkedvűen. Csettintett, és végignézett az előtűnő eszközökön: a démon-ölő lándzsán, a sóbombavetőn, a tűzpalloson és a sokkolón, amivel az oroszlánt helyre lehet tenni, ha elege lenne a vegetariánus diétából és mégiscsak meg akarná enni a bárányt. Nehéz szerelés, gondolta, jó vicc. Felsóhajtott, és megragadta a tűzpallost. Kissé szuszogott, mert kijött a gyakorlatból.
Az erre kijelölt tisztáson már várta az Angyal Team: Mikháel az elsősegélynyújtó felszereléssel, amivel minden sebet és betegséget meg tudott gyógyítani és a félszemű Ráfael, aki minden élőlény lelkét látta, legyen az bölény vagy fűszál.
- Kapunk legalább vasárnapi pótlékot? - kérdezte Ráfael. Nem pazarolta köszönésre az időt. Túl régóta ismerték egymást.
- Azt hiszem.
- Tűzpallos? - csóválta a fejét Mikháél. - Látom, ebből húzós nap lesz.
- Figyeljetek - mondta kurtán Gábriel - Isten-Egy kitörést jelzett a Központból. Lokalizálnunk kell a problémát. Mozgás-mozgás-mozgás!
Elindultak. Nemsokára Mikháel kissé lemaradt.
- Mindig rá kell várnunk - mondta rosszkedvűen Ráfael. Mikháel azonban már vissza is ért hozzájuk.
- Tartsd a lépést - mondta neki Gábriel.
- Bocs, főnök.
- Mégis hol a fenébe maradtál?
- Az orrszarvú rálépett a pocokra. Összeraktam.
- Fegyelem, közangyal. Ne veszélyeztesd a küldetést.
- Ha én lennék Isten-Egy, nem raknám az orrszarvút olyan helyre, ahol az orrszarvú jár - jegyezte meg savanyúan Ráfael. - Hibás az egész rendszer. Mindig is megmondtam. Valami nem stimmel.
- A rendszer jó, közangyal.
- Értettem, hadnagyangyal. A rendszer mindig jó. A szolgálati szabályzat első pontja. Második pont: ha valami mégsem lenne jó, a szabályzat első pontja alkalmazandó. Ki van ez találva, mondhatom.
- Unom az állandó morgásodat - szólt hátra Mikháel. - Valami bajod van? Csak szólj.
- Utálom a vasárnapi küldetéseket.
- Elég legyen - így Gábriel, amikor egy nagy fához értek - itt vagyunk.
- Na ne - mondta Ráfael - miért pont pont ide?
- Ezzel a hernyóval meg mi van? - lépett a fához Mikháel.
Gábriel nem figyelt rájuk. Felemelte a kezét.
- Isten-Egy, Angyal Team pozícióban. Jelölje ki a célpontot.
- Vettem - jött a válasz az éterben - ember és társa. Kiutasítandók a Központból és semmilyen körülmények közt nem engedhetők vissza. Nyugtázza.
- Feladat nyugtázva. Kiutasítani, nem visszaengedni - felelte Gábriel engedelmesen és lelke mélyén arra gondolt, hogy Ráfaelnek mégiscsak igaza lehet.
- Mi? Mint a dinozauruszokat? - habogta Mikháel. - De hát ki fognak halni!
- Követni kell a parancsot.
- Most már mindegy. Jönnek - mondta egykedvűen Ráfael.
Az embernek ráncos arca volt és duzzadt hasa alatt egy falevéllel takargatta magát. A társa sem nézett ki sokkal jobban: combja kövér volt, mint egy kocáé, és melle a hasára lógott.
- Látjátok? Erről beszélek - suttogta Ráfael - Amikor annyi szép állat van a Központban, miért éppen a csimpánzon kezdett dolgozni? Én mindig megmondtam, az öreg már nem a régi.
- Csend legyen - parancsolta Gábriel és felemelte a tűzpallost. - Ráfael, szkenneld be őket. Mikháel, készülj.
- Csak óvatosan, főnök - súgta Mikháel.
Ráfael összehúzta a szemét és végignézett a két célponton. Ráncolni kezdte a homlokát.
- Különös - mondta halkan - az adatbázis anomáliákat jelez.
- Mindenre fel kell készülnünk - suttogta Gábriel, a tűzpallossal célozva - Analízis eredménye?
- Nem értem…
- Mi van?
- Nem értem, főnök. Átfuttattam a szkennelés eredményét az adatbázison és nincs találat. Most a külső jegyeket figyelem.
- Csak a lényeget, Ráfael.
- Igenis, főnök. Az ember eltávolította a szőrt az arcáról. Feltehetőleg éles eszközzel, mert apró sebeket látok rajta.
- Vettem. Indulok - szólt közbe Mikháel. Gábriel leintette.
- A másik?
- Ez különös - mondta Ráfael - neki a hónalja alól hiányzik a szőr. De…
- Mi de?
- …a szájára piros festéket kent. Betápláltam a központi adatbázisba, de lefagyott… Főnök, én nem tudom, miért csinálta.
- Talán vér? - kérdezte Mikháel. - Megyek!
- Ne - mondta Ráfael - a szája két szélét a füle felé húzza. Hadnagy, észrevett! Oda a fedezék!
Akció, villant át Gábriel agyán. Egy pillantás, és fenyegetően kivont tűzpallosával máris az ember előtt termett.
- Állj!
Az ember zavartan pislogott, aztán Gábrielre nézett.
- Jó estét, jó estét. Ne is kérdezze, milyen szabályt szegtem meg. Hát úgyis mindjárt megmondja, drága angyal úr.
- Parancsom van rá, hogy megállítsam és kiutasítsam - felelte Gábriel határozott és közönyös hangon.
- Figyeljen már, angyalkám, tudja hogy van ez. Az ember követ el hibákat. Mi lenne, ha ezt most csak úgy elfelejtenénk?
- Sajnálom. Parancsom van.
- Jaj drága angyal úr, nekem is volt, megszegtem, nahát, hát nem előfordul az ilyen? Nem tudnánk ezt máshogy lerendezni? Úriemberek módján?
- Ne nehezítse a helyzetét.
- Angyal úr, drága kapitány úr…
- Hadnagy.
- De drága hadnagy úr, most mégis miért nem? Csak egy kicsit kéne arrébb néznie… mintha itt se lettünk volna…
- Elég. Azonnal hagyják el a területet.
Gábriel fenyegetően felemelte a tűzpallost. Az ember azonban csak nézte, és furcsa hangokat hallatott. Ekkor megszólalt a társa.
- Ne hallgasson rá. Túl sokat evett belőle.
- Miből? Lehet, hogy tanulmányoznom kell a betegségét - kérdezte Mikháel érdeklődve. Gábriel szemrehányó pillantással hátrébb parancsolta.
- Nem is ettem belőle sokat - szólalt meg újra az ember - ne próbáld rám kenni az egészet, jó?
- Te hagytad, hogy kipróbáljam - felelte a társa - te gerinctelen alak, te tehetsz mindenről! Hogy éppen veled kellett összeállnom! Emberben még nem csalódtam akkorát, mint benned! Félreismertelek!
Ráfael és Mikháel csodálkozva néztek egymásra Gábriel háta mögött. A hadnagy is tanácstalan volt. Szerette volna értesíteni Isten-Egyet, de úgy gondolta, a karrierjének nem segít, ha ilyen aprósággal hozzá fordul.
- Miről beszélnek? - kérdezte keményen.
- Ennyi maradt belőle - felelte az ember társa, és néhány magot nyújtott Gábrielnek a tenyerén. Kicsik voltak és feketék, alakjuk, mint a könnycsepp.
- Ezennel elkobzom - vette el a magokat. - És most lóduljanak innen. Figyelmeztetem magukat, a visszatérés bármilyen kísérlete szankciót von maga után.
Megsuhintotta a tűzpallost. Mikháél elkapott egy perzselt szárnyú bogarat és Ráfael aggódva ráncolta a homlokát, mert a közelben felriadt egy tigris.
- Nem lehetne mégis… - kérdezte az ember és a fa felé indult, de Gábriel tűzpallosa megállította. Engedelmesen a mutatott irányba fordult. Így mentek ki, az ember a falevelet szorongatva, társa utána, a fejéről nőtt hosszú szőrrel babrálva.
- Nem értem ezeket - szólt Ráfael - megvolt mindenük, aztán egyszer csak. Én mindig megmondtam, valami nem stimmel itt.
- Mikhál, analizáld ezeket a magokat.
Az angyal elvette tőle a magokat, megszagolta, morzsolgatta, majd végül megkóstolta az egyiket.
- Természetes - mondta végül - természetes. Ezek jók. Főnök, én nem ismerem Isten-Egy utasításait teljes részletességükben, de ha engem kérdezel, ezekkel nincsen semmi baj.
Gábrielnek eszébe jutott, hogy mégiscsak vasárnap van.
- Akkor adjál egyet.
Elrágta. Nem érzett semmit.
- Fogadjunk, hogy nekem nem maradt - lépett hozzájuk Ráfael. Mikháel neki is adott egyet. Ő is elrágta. - Ekkora hűhót semmiért. Semmi értelme nincs az egésznek, én mondom.
Ekkor megszólalt Isten-Egy.
- Angyal Team, Angyal Team, jelentkezz.
Gábriel arra gondolt, hogy mindjárt visszamehet a lugasba tovább álmodozni a könyvéről, és már csak egy pillanatig kell hadnagyoskodnia. Felemelte a kezét.
- Isten-Egy, itt Angyal-Egy, jelentem, feladat végrehajtva.
Elégedett csönd volt az éterben. Gábriel már-már leengedte a kezét, amikor a hang újra megszólalt.
- Angyal Team, még egy feladat van mára. A fa minden gyümölcsét el kell pusztítani.
- Tudtam, hogy nem ússzuk meg ennyivel - morogta Ráfael.
- Hogyan, Isten-Egy?
- Bármilyen eszközzel. Jelentkezzen, ha végzett a feladattal. Vége.
- Értettem. Vége.
Gábriel a tűzpallosra nézett. Ezzel ugyan nem, gondolta.
- Hallottátok - fordult a többi angyalhoz - gyerünk.
- Mégis hogy, főnök? - kérdezte Mikháel. - Azon a gyümölcsön van egy lepke. Vele mi lesz?
- Nekem nyóc - mondta Ráfael - majd eltakarom a szememet, csak menjünk már innen.
Gábrielnek ekkor ötlete támadt.
- A tűzpallossal nem megyünk semmire. Azt hittem, a bálnáról van szó vagy az elefántról, nem kaptam pontos utasítást… Isten-Egy pedig csak a gyümölcsöket mondta, nem a fát. Na gyerünk. Leszedünk minden gyümölcsöt, és kidobjuk a Központból. - Felnézett a szúrós sövényeken túl nyíló sötétségbe. - Odakint úgysem tehetünk kárt semmiben. Isten-Egy úgyis csak gyakorlásra használja a terepet.
Hogy jó példával járjon elöl, megfogott egy gyümölcsöt, és elhajította.
- Hát ez ott maradt, ahová dobtad - jegyezte meg Ráfael. Ő is letépett egyet, mert érezte, hogy a fa megkönnyebbül, és elhajította.
- Nahát, ez pont a másik alá került. Hogy csillognak.
- Hejj!
Mikháel is dobott egyet, miután meggyőződött arról, hogy nincs a gyümölcsön se bogár, se féreg. Aztán még egyet. Gábriel se volt rest, még egy gyümölcsöt hajított utána, és még kettőt. Apró, piros és sárga pontok gyűltek odafent. Mikháel egészen belemelegedett a dobálásba.
- Ez úgy néz ki innen, mint egy bika.
- És ehhez mit szóltok? - kérdezte Ráfael, miután egy fél tucatnyit eldobált. - Nem olyan, mint egy zsiráf?
- Engem inkább tengerimalacra emlékeztet.
- Ugyan, annak nincs szarva. Szerintem olyan, mint egy kos.
- Kos. Az, tényleg, most ahogy mondod.
- És ez? - kiáltotta Ráfael. - Mind egy helyre! Bumm, bumm, bumm!
Mikháel és Gábriel összenéztek.
- Csak szeretted volna, ha egy helyre megy. Ez olyan, mint egy tyúk - mondta Gábriel.
- Meg a csibéi - tette hozzá Mikháel.
- Ez az, ez az, csak gúnyolódjatok szegény látáskárosulton… mert ez egy fiastyúk. Pont azt akartam.
Még sokáig dobálgatták a gyümölcsöket, amikor megszólalt Isten-Egy hangja.
- Angyal Team, jelentsd a helyzetet, vége.
Gábriel elégedetten felemelte a kezét.
- Isten-Egy, itt Angyal-Egy, jelentem, a helyzet megoldva.
- Részletek?
Hűha, gondolta Gábriel, és valamiért rossz érzése lett.
- Hát… jelentem, a gyümölcsök hatástalanítva. Eltávolítottuk őket.
- Pontosíts, Angyal-Egy.
- A gyümölcsöket… eltávolítottuk. Azt is jelentenem kell, Isten-Egy, hogy már nem jelentenek fenyegetést, de még láthatóak.
- Mit értesz azon, hogy láthatóak, Angyal-Egy?
- Hát… elrejtettük őket... messziről nézve olyanok, mint egy, izé, egy kos, egy fiastyúk, egy hattyú, egy oroszlán…
- Mit tettél, te szerencsétlen? Vissza fognak találni az égbe!
- A földről, Isten-Egy? Az lehetetlen!
- Ennek elbírálása nem tartozik rád, hadnagy!
- De hát…
- Angyal-Egy, csalódtam benned. Ki vagy rúgva! Mind ki vagytok rúgva!
Isten-Egy hangja sercegett a haragtól. Csak nehogy infarktust kapjon, gondolta Gábriel aggódva. Mind munkanélküliek lennénk egy pillanat alatt. A kirúgást úgysem gondolhatja komolyan. Túl sok dolga van ahhoz, hogy meglegyen az angyalok nélkül.
- Isten-Egy, zavaros a vétel. Jól értettem, hogy átveszi Angyal Team feladatait?
- Angyal Team lefokozva. Azonnali hatállyal át van helyezve a földre!
Gábriel nem hitt a fülének. Erre azért nem számított.
- Új feladatukat később kapják meg… - A hang egyre töredezettebbé vált. - Addig nem lép akcióba. Ismétlem… semmi szín alatt… semmit!
- Rossz a vétel… Mikor kapjuk az új utasításokat?
Isten-Egy hangját azonban kivehetetlenné vált a sercegésben. Gábriel megrázta magasba nyújtott kezét. Mikháel és Ráfael is kinyújtották a kezüket, hátha együtt többet hallanak.
- Mikor, Isten-Egy? Mikor kapjuk az utasításokat? Isten-Egy, Isten-Egy, itt Angyal Team… nincs vétel… mikor kell akcióba lépnünk?
Már a sercegés is elhallgatott. Csönd az éterben.
- Elvesztettük a kapcsolatot - állapította meg Mikháél, és megvakarta a füle tövét.
- El - felelte szárazon Gábriel.
- A földre. Ezt a szívást - így Ráfael.
- És most? Te vagy a rangidős - kérdezte Mikháel.
Az angyalhadnagy elgondolkodott.
- Az utolsó parancs az volt, hogy menjünk a földre - mondta, és fintorogva arra gondolt, hogy egy darabig nem lesz ideje a könyvéről ábrándozni. Határozottságot erőltetett magára. - Követjük a parancsot. Gyerünk, mozgás!
- És aztán? - kérdezte Ráfael.
- Amíg Isten-Egy újra kapcsolatba lép velünk, majd… a mindenkori helyzethez mérten cselekszünk - mondta Gábriel és nagyon szeretett volna meggyőző arcot vágni.
- Előre mondom, ebből a küldetésből nem lesz semmi jó - morogta Ráfael.
- Mindenki teszi a dolgát, és figyel - intette le Gábriel. - Indulás.
Igazából arra gondolt, nem tarthat az egész sokáig, és addig legalább anyagot gyűjthet a könyvéhez. Talán odalent több élményanyagot talál, mert eddig csak a kezdő sort találta ki: Kezdetben teremtette Isten a mennyet és a földet. Hirtelen különös érzés kerítette a hatalmába, türelmetlen izgatottság vett erőt rajta. Vállára vette a fegyverét és elindult a földre. A másik két angyal sorban követte. Kissé tartott az ismeretlen feladattól, de most örült, hogy a tűzpallost hozta magával. Isten-Egy mégiscsak tudhat valamit.

Szerelem

Védj meg, gondolta a lány, takarj el. A lelkem csak az enyém és nem akarom, hogy más belelásson. Megnyugtat az érintésed a bőrömön, szeretem, ahogy beletúrsz a hajamba, ott, a fülem mögött, olyankor libabőrös lesz a karom. Veled többnek érzem magamat. Ha együtt látnak minket, más szemmel néz rám mindenki. Szeretem a világot rajtad keresztül látni, olyankor minden más, minden szebb, nem vakít el semmi talmi csillogás. Olyan különleges vagy, hogy nem kell félnem, valaha is meglátlak mással, mert csak hozzám tartozhatsz. Mindig sietek, de mindig lesz idő, hogy lopva egy pillantást vessek rád, amíg nem leszel örökre az enyém. Hogy nem illünk össze? Hogy azt hinnék, csak fel akarok vágni veled a barátnőim előtt? Ugyan, ez butaság. Jól csak a szívével lát az ember és veled, talán, én magam is. Bárcsak az enyém lehetnél valamikor, sóhajtott a lány egy utolsót, és ellépett a napszemüvegekkel telezsúfolt kirakat elől.