2007. augusztus 23., csütörtök

Mese a nyárfáról, aki árnyfává változott

A nyárfa sok éve állt a folyóparton, és a nyárfákra jellemző nyugalommal figyelte a túlparti várost. A nyárfák ugyanis, ha olyat látnak, ami nem tetszik nekik, nem reszketnek, mint a galagonya, nem zúgolódnak, mint a fenyők és főleg nem takarják el a szemüket, mint a fűzfák. Persze a nyárfáknak könnyű: a városból jövő kirándulók nem az ő gyümölcseit csipkedik, nem őket vágják ki télen és nem az ő hajtásukat tépik le, hogy azzal kergetőzzenek. Minden adott volt tehát, hogy a nyárfának hosszú és békés élete legyen és ne foglalkozzon mással, minthogy versenyt nőjön a tölgyekkel, ami köztudottan a nyárfák kedvenc időtöltése.
Ebben az évben is eljött Szentivánéj, amikor - ezt még a gyerekek is tudják, sőt, főleg ők, de a felnőttek szerencsére nem hisznek nekik - a fák otthagyják fa-létüket, a gyökerek közt tekergő gilisztákat, a vizet vivő membránokat, a vizet levegőre cserélő leveleket és a többit, és táncolni indulnak a tisztásokra. A kirándulók azt hiszik, a tisztásokon azért nem nő fa, hogy ott piknikezhessenek, pedig azért vannak, hogy azon az éjjelen a fáknak legyen hol táncolniuk. A nyárfa is elindult hát. Törzse eggyé lett az árnyékokkal, ágai a holdsugárral és levelei a lombsuttogással. Jókedvűen suhant a legnagyobb tisztás felé, és remélte, hogy ott lesz az a karcsú jegenye is, akinek tavasszal a szél hozzá sodorta egy hajtását és az illatát azóta sem tudta elfelejteni. Az idősebb nyárfák ugyan rossz szemmel nézik, ha egy fiatal nyárfa egy jegenye hajtására hajt, de a sötétben úgysem látják, annál is kevésbé, mert éjfélre, mire a tisztáshoz érnek, a fiatal nyárfák már nem is nyárfák, hanem árnyfák. (Igazából ez az oka, hogy a fák szentivánkor éjjel táncolnak és nem fényes nappal.) Mire azonban az immár árnyfa a tisztáshoz ért, meglepve látta, hogy sehol a többi fa és sehol a tánchoz szükséges csend. Helyettük sok furcsa, fényes domb állt ott, és a legnagyobbik oldalán furcsa jel lobogott: Arany Ászok Sörsátor, de ez az árnyfának nem mondott semmit. A zaj annál inkább bántotta: mintha ezernyi motoros fűrész zúgott volna, és fénypászták tapogatták a sötétet, mint az a sok kicsi, amit télen a fenyőfák táján látott villanni, csak sokkal nagyobbak, és hol pirosra, hol narancsra, hol égő fehérre változtak. Az egyik fénydomb előtt sok kiránduló zsivajgott, de nem ez volt a különös, hanem hogy legelöl egyetlen kiránduló állt a fényben és furcsa mozgással ide-oda ugrált. Jó buli ez, jövőre is itt leszünk, kiabálta, de az árnyfa nem értette, csak éppen valami furcsát érzett: mintha téli hideg kúszott volna a kérge alá.
- Mitől reszketsz?
Meglepődve fordult hátra. Magas fenyőárnyékot látott, aki ágai alól rég nem hullatta ki a fenyőtűket. Ezek a fenyők még ilyenkor sem adnak magukra, dohogta magában. Mégis barátságosan fordult a fenyőárnyékhoz, mert a nyárfák végtelenül toleránsak.
- Jó estét, öreg Luca! Miről beszélsz?
- Én aztán tudom - morogta Luca, és a fenyőkre jellemző arroganciával folytatta - de mit tud a félelemről egy nyárfa, mégha árnyfa is? Nem értetek jönnek télen.
- Béke, Luca. Az estémet már amúgy is tönkretették. Mi ez?
Luca hallgatott. Aztán lassan beszélni kezdett.
- A nagybátyám ismert valakit, aki állítólag találkozott az unokámmal odaát - mondta, egy gyantás ággal a város felé mutatva. - Azt mondta, volt egy téli éjszaka, amikor a hidegből bevitték egy kicsi, de meleg barlangba, piros és kék-fehér gyümölcsöket aggattak rá.
- Na persze. Kék-fehér. Ilyen gyümölcs nincs is - hitetlenkedett az árnyfa. Nem tehetünk neki szemrehányást; a fák nem ismerik az ezüstöt.
- Sőt, a csúcsára egy nagy, sárga-fehér gyümölcsöt húztak.
A fenyőnek sem tehetünk szemrehányást, mert mire megismerik az aranyat, már nem tudnak beszélni róla.
- Gyümölcsöt? Egy fára? Minek? - kérdezte az árnyfa, aztán eszébe jutott, hogy az öreg Luca alapjában véve egy arrogáns alak, és némi élccel folytatta: - Haladni kell a divattal. A toboz manapság már nem trendi.
- Keveset tudsz, nade mit várjak egy lomblevelűtől - legyintett Luca. - De ezzel nem volt vége. Sok hosszúkás, fehér gyümölcsöt is tettek rá. Aztán meggyújtották.
- Micsoda? - Az árnyfa most megrémült. - Az unokádat?
- Nem, naív kis lombos. A fehér gyümölcsöket.
- Úgy, hogy még élt közben? A favágókkal legalább tiszta sor, de ezek szadisták!
- Azok. Az én unokámat azonban kemény fából gyantázták. Akkor sem panaszkodott, amikor másnap reggel kidobták a barlangból. Akkor találkozott vele az az illető valami szűk, fekete, rossz szagú tobozban.
- Tobozban? Ugratsz. - Hülye fenyősoviniszta, gondolta az árnyfa, és hazudni kezdett. - Na látod, ezért nem hiszem egy szavadat se.
- Lehet, hogy dobozban - mondta Luca elbizonytalanodva. - Végül is mindegy. Őt is kidobták.
- Akkor minek volt az egész? A gyümölcsök?
- Nem tudom, lomboska. Akarod látni az új tetkómat?
- Nem. Mi lesz így a tánccal?
- Kit érdekel? Az öreg tölgy szerint holnap megint savas eső lesz. Megáznak a tobozaim.
Luca megfordult és eltűnt a homályban. Eh, nagyokos fenyő, gondolta az árnyfa. Én legalább minden évben követem a divatot. Visszanézett a fénydombokra, összehúzott szemekkel. Nem jó, amit itt tesznek, gondolta. A végén még énrám is égő gyümölcsöket aggatnak és akkor megnézhetem magam. Főleg ha utána egy dobozban kötök ki Lucával, de ez már olyan borzalmas volt, hogy nem is akart belegondolni. Eszébe jutottak a mesék, amiket magkorában hallott azokról a bokrokról, amelyek csupa nagy levélből állnak és akkora tüskék nőnek belőlük, hogy semmilyen kiránduló nem mer hozzájuk nyúlni.
Ha nekem ilyen tüskéim lennének, gondolta, senki nem bánthatna. Adnék a kezüknek!
A nyárfák azonban még éjjel is békések, s ezért tehetetlenek. Az árnyfa gondolt egyet, és elsuhant a galagonyához.
- Te galagonya.
- Mi van? - kérdezte egy álomittas hang. A galagonya ugyanis mindig alszik, csak hajnalban ébred fel pár percre.
- Adjál nekem a tüskéidből.
- Akkor mivel vakarom a hátamat, he? - szólt vissza a galagonya,és aludt tovább.
Az árnyfa nem hagyta annyiban. Eszébe jutott, hogy az öreg Lucának hegyesek a tűi. Elrepült a fenyők közé.
- Hé, Luca. Hé.
- Már megint te? Mit akarsz?
- Adjál tűket.
- Minek?
- Hogy jól megszurkáljak mindenkit, aki bántani akar.
- Kéne, mi, kis lombos? - sziszegte az öreg Luca. - És akkor velem mi lesz? Takarodj, mielőtt legyantázom az összes leveledet!
Az árnyfa tanácstalan volt. Ekkor eszébe jutott a fűzfa. Egy suhanás, és máris a folyóparton termett. A víz színén megcsillant a hajnal.
- Fűz - mondta - ébredj, fűz.
Feltámadt a szél, és a vízbe lógó ágak megrezzentek. Az árnyfa gyönyörrel hallgatta. Mindig is irigyelte a fűzfákat a muzikalitásukért. A fűzfa felegyenesedett, éppen csak egy kicsit, hogy látni lehessen, ébren van.
- Ébredj, fűz…
- Ne. Várj. Ihletem van… megvan! Ébredj, fűz, gondot űzz! Ez jó rím volt, mi? Hehe! Nicsak, egy árnyfa-nyárfa. Neked nem jut hárfa. Érted? Nyárfa, árnyfa, hárfa! Isteni rím, isteni!
- Valóban - felelte az árnyfa türelmetlenül, és udvariasan meghajolt, amiben megsegítette a folyó fölött fújó szél is - Mester, néhány ágat szeretnék kérni.
- Mi? Leány hágat? Micsoda popó-po-pornográfia!
- Nem, izé, szóval az ágaidból, amelyek elrejtenek…
- Engem nem rejtenek el az ágaim! - felelte a fűzfa bosszankodva. - Az ágaim, mind drága rím! Höhö!
- De hát levágják őket, hogy azzal díszítsék egymást…
- Hé! Te kis áfa, hát mindjárt leszállítalak! Ez nekem nem fájó kín, a lenyesett ág csupa rím! Viszik tőlem nagy gyönyörrel, sosem telnek meg csömörrel! Hú, ez megint jó volt, mi?
Az árnyfa aggódva figyelte a hajnalt. Messzi fa-formája éledezni kezdett, és hiányozni kezdtek a membránjai. Legyintett.
- Hagyjuk.
- Hat lyuk! Hehehe! Te tüzelő kis nimfa! Csalfa! Ezért ébresztettél fel? Rossz tréfa!
Bolond öreg fűzfa, gondolta az árnyfa. Rég vissza kellett volna térnie a helyére, de rossz érzése csak erősödött. Hat lyuk…. hat lyuk… erről eszébe jutott egy levél, amit tavaly ősszel sodort hozzá a szél. Ment volna tovább, de ahogy elmúlik Szentivánéj, az alakjukat elhagyott fák megmaradnak árnyéknak, ha napfelkelte előtt nem térnek vissza fa-alakjukba. A fűzfa árnyéka már nyúlt is utána, hogy magába húzza, amikor a folyó fölött feltámadt a szél és elvitte az erdő mélyére, ahová ritkán tűzött be a napsugár és ágnyi vastag moha lepte be az öreg fákat, akik már rég nem táncoltak. Száraz, kemény hangot hallott: sok-sok levél suttogott, olyan, mint az övé, de szélük szaggatott volt, mintha lyukakat fúrtak volna beléjük.
- Kis nyárfa - szólt a hang - ismerlek.
- Öreg tölgy - felelte a már-már mozdulatlan árnyfa - segíts.
Hideg, fehér fénypászta tűzött át a levelek között. Olyan volt, mintha a tölgy mosolyogna.
- Mesélj. De jobb lesz, ha sietsz.
- A kirándulók - lihegte az egyre kevésbé árnyfa - jönnek. Elvisznek, hogy azt játsszák, meggyújtanak, aztán kidobnak. Nem hagynak táncolni. És ha nem táncolok, akkor talán sohasem látom meg a… tudod… azt a karcsú jegenyét.
A tölgyfa megrázkódott a szélben.
- Sajnálom - mondta - nem tudok segíteni. A nyárfák baja nem a mi gondunk.
- De hát te vagy a legbölcsebb, legöregebb és legkeményebb minden fa között!
- Utálom a hízelgést, te kis csemete!
- De hát én tisztellek…
- Persze, hogy tisztelsz! - A tölgy hangja megkeményedett, és eggyé vált a zúgó széllel. - Mert bölcs vagyok, öreg és kemény! De te csak egy nyárfa vagy! Sosem nősz olyan magasra, mint mi!
Az árnyfa elszégyellte magát, mert a tölgynek igaza volt. Megfordult volna, de érezte, hogy már alig több, mint a fatörzseket borító moha árnyéka. Sírni szeretett volna és átkozta magát, hogy nem fenyőnek született, mert a fák közt sírni csak a fenyők tudnak, talán még az öreg Luca is képes rá, csak ő nem, mert az ő törzse keményebb, mint a fenyőké, de nem annyira, hogy ne legyen szomorú most, amikor be kellett ismerje, hogy már sohasem táncolhat a karcsú jegenyével. Igaz, talán még ez is jobb, mint szomorúnak lenni és bolondnak is, mint a fűz. Mire ezt végiggondolta, már nem volt több, mint szürke árnyék egy kő alatt, és sóhajtani sem maradt ereje.
- Nagyszerű - szólt ekkor egy hang. A tölgy levelei megzizzentek. A felkelő nap sugarai felcsillantak egy csupa moha, csupa zuzmó fa levelein, amely eddig csöndben figyelte az eseményeket. - Ezt jól megcsináltad. Vénségedre néha igazán gyökér módon viselkedsz.
- Ühüm - dünnyögte a tölgy - ha te mondod, gyertyán bátyám.
- Márpedig én mondom. És most emeld ide. Nekem már meszes a derekam.
- Szerénykedsz. Téged még a szélvihar sem tud meghajlítani - mondta a tölgy tisztelettel.
- És még te mondtad neki, hogy hízeleg. Na, mozdulj már.
A tölgy egyik ága meglebbentette a követ, és egy árnyék rebbent a fénybe, annyi sem, mint a kóbor esti fény egy virág fehér szirmain.
- Megjött a nyár - szólt a gyertyán. Kinyújtotta recsegő ágait. Egy pillanatra minden rezgő falevél, himbálódzó virág és ringó ág megmerevedett az erdőben. Nagyot sóhajtott.
- Nyár.
És hátracsapódtak az ágai, meghajlottak a fatörzsek, elszálltak a virágok szirmai. Dörgés hallatszott, és a tisztáson, messze az erdő mélyétől, a kirándulók hangja szólt: vihar! elázik a kamerám! miért nincs térerő? gyerünk innen! elmarad a koncert, be fognak perelni! és szaladtak, gyorsabban mint a szél, ami csúfosan utánuk fújta az Arany Ászok Sörsátor-t. Öreg Luca is hajladozott a szélben, és bár törzsén még sajgott a friss tetoválás: P.B. ♥ F.V., most nevetett, úgy nevetett, hogy imádott tobozai lepotyogtak az ágairól.
- És most? - kérdezte másnap a tölgy, amikor minden elcsöndesedett.
- Megvoltunk - felelte a gyertyán egykedvűen.
- És jövőre?
- Itt leszünk.
- Nade mi lett a nyárfával? Árnyék, mint a többi?
- Meglátjuk - dünnyögte a gyertyán - meglátjuk. Most inkább visszaállok aludni.
- A kirándulók makacsok - acsarkodott a tölgy - makacsok!
- Azok - hagyta rá a gyertyán és elnyomott egy ásítást, mert nem akart újabb szélvihart.

Valóban, alig pár nappal később két kiránduló ballagott a jegenyesorban, egy rövid és egy hosszú hajú. A hosszú hajú felvett valamit a földről; olyan volt, mint az ő haja, pedig a jegenye magjai voltak benne, de nem láthatta. A rövid hajú elvette tőle.
- Na, ne, mit csinálsz?
- Mintha a te hajad lenne.
- Ne tedd már a fejemre ezt a piszkos izét - méltatlankodott a hosszú hajú, de hagyta, hogy a másik eligazítsa rajta. - Olyan bolond vagy - tette hozzá mosolyogva.
Így mentek tovább.
- Milyen furcsa - mondta a rövid hajú, amikor a nyárfákhoz értek - a fákon nem is látszódik, mekkora vihar volt.
- De az ott? Nincs rajta egyetlen levél sem.
- Elszáradt - bólintott a rövid hajú. - Szelaví.
- Szegény - így a hosszú hajú.
Ekkor a szél belekapott a hajába, felemelte a jegenye magját, és a halott nyárfára fújta. Hiába is kapkodtak utána!
A rövid hajú nem hagyta annyiban. A nyárfához lépett, azt kutatta, hová fújhatta a szél.
- Nem baj - mondta a hosszú hajú - Talán újra kihajt tőle.
- Hát persze - felelte a rövid hajú, és visszafordult hozzá. - Mégis mit gondolsz, hol vagyunk? Valami mesében?

Nincsenek megjegyzések: