Néha láttam már a fölöttem lakót. Öreg. Pesten ferencvárosi éjjel-nappali boltokban látni ilyen embert, kosarában literes homoki kadarkával és húsz deka parizerrel, a pénztárnál aprópénz után matatva a kínai melegítőnadrág zsebében. A liftben köszönünk egymásnak. Nem tudok semmit róla, ő sem rólam. Csak annyit tudunk egymásról, hogy egyedül élünk. Ez is csak sejtés, mert egyikünk sem láthatta soha senki mással a másikat. Ma másfél perccel ébredés után tudtam, hogy vele fog kezdődni a napom.
- Bon jour - köszönök - attól tartok, eláztatta a fürdőszobámat.
Fáradt és piros szemekkel néz rám a biztonsági lánc mögül. Szemrehányóan. Eszembe jut, hogy korán van, és egyszer láttam egy óriási zsákot a ház elé rakni, tele üres borosüvegekkel.
- A fürdőszobáját?
- A fürdőszobám plafonját. Hatalmas vízfolt van a fürdőszobám plafonján.
Dünnyög, nem értem, mit, mert a kioldott lánc végigkaristolja a furnérajtót. Int, belépek. Az előszoba ugyanolyan szűk, mint az enyém. Ahol nálam asztal áll, ő kabátállványra pazarolja a helyet. Nem lóg rajta semmi, csak egy rózsaszín női kalap és a tartóba támasztva egy bánatos esernyő. Megsajnálom.
- Sajnálom, hogy ezzel kell zavarnom ilyen korán.
- Ugyan. Nincs mit sajnálni ezen - feleli, mintha sejtené, hogy együttérzésem az esernyőnek szól, nem neki. - Engem soha nem zavar senki. Egyedül élek.
- Tudom - csúszik ki a számon. Megbánom. Nincs okom bántani azzal, hogy felhívom a figyelmét rá: látszik rajta. Fiatalabb vagyok, egyedül élni számomra kínos, magyarázatra szoruló dolog. Neki talán nemkülönben, ha másért is.
- Nem fiatal ez a ház - mondom - talán már ereszt a vízvezeték.
Mutatja , merre a fürdőszoba, fölöslegesen. A bejárattól ugyanazok a lépések, mint nálam, csak pár méterrel és vagy harminc évvel távolabb. Bárhogy igyekszem, nem tudok nem észrevenni egy pár körömcipőt a beépített szekrény előtt. A látvány meglep. Szomszédom iránt érzett szánalomba hirtelen irígység keveredik. A fürdőszoba tiszta, klórszagú, túlságosan is klórszagú. Kifakult szövettörülköző a radiátor bordáin, ránézésre csontszáraz.
- Nem folyattam pedig a vizet...
- Talán már régóta gyűlik.
A fürdőkád oldaláról leveszem a kerámialapot, ami a szifont, csöveket, téglákat, kóctömítést takarja, mindent, ami a belakható négyzetméterekből legjobban emlékeztet arra, hogy beton és tégla között élünk. Tapogatózni kezdek a kád alatt. Por helyett ujjnyi rétegben áll a víz.
- Szólni kell a házmesternek. Valahol rossz a tömítés. Nyúljon csak be a kád alá, minden csupa víz.
Arrébb mozdulok, hogy ő is lekuporodhasson a nyílás mellé. Felegyenesedve száraz hajcsomót látok a kád zománcán. Hosszú, fekete haj. Mintha fésűből húzták volna ki vagy a lefolyóból, fürdés után, el ne tömítse, s valaki túl lusta volt eltakarítani vagy túl szentimentális, hogy kidobja - egy nő haja.Amíg a kád alatt kotorászik, jobban körülnézek, gyanakodva. A tükör előtti polcon Irish Moos dezodor és borotvakrém, régimódi borotva, üveg fogmosópohár rászáradt vízcseppekkel. Benne egy színes műanyag és egy olyan fogkefe, amit nagyanyámnál és egyszer egy plakáton láttam, még tizenéves koromban egy fogorvosi rendelőben. Mégsem a fogkefe tűnik fel, hanem a pohár melletti parfümösüveg. Kupakja ölelkező galambpárt formáz.
- Hát lehet, hogy rossz a tömítés. Je ne comprend pas… Felegyenesedik. Ahogy közel ér hozzám, savanyú másnaposság szagát érzem. Megdörzsöli a száját. Sercegő borostája ugyanolyan ősz, mint korpás haja.
- Akkor nem is zavarom tovább - mondom - majd szólok a házmesternek.- Van biztosításom. Az majd fedezi.
- Igen. A biztosítás majd fedezi.
Ismét megérint a savanyú szag. Gyorsan ellépek mellette. Most látom, hogy az ajtón sárguló műanyag fogasok vannak, az egyikről paróka lóg. Az ajtóból egy pillanatra belátok a kisebbik szobába: dupla ágy, félig megvetve, félig üres. Mellette szék, a támlán fekete pongyola, a ráeső fényből ítélve selyem. Előtte egy pár piros papucs. Menekülnék.
- Nincs szüksége kulcsra? - kérdezi ekkor.
- Kulcsra? - kérdezek vissza dadogva.
- A héten cseréljük a bejárati zárat. Nálam vannak az új kulcsok. Nem látta a kiírást a lépcsőházban?
- Nem - felelem arra gondolva, hogy három perc alatt túl sokat láttam a kétértelmű életéből, mint amennyire kíváncsi vagyok, munkába kell mennem, zuhanyoznom kell és a kulcsokért ráérek később is visszajönni, ha csöngetés előtt van pár pillanatom arra, hogy felkészüljek a kopott öregségszagra és egy ferde élet kellékeire, alig pár méternyire az én életemtől.
- A házmester rám bízta az új kulcsokat. Én mindig itt vagyok, bármikor bejöhet értük. Addig vigyázok rájuk. Idegennek nem adok belőlük. Mindenkit ismerek a házban. Az új kulcsokra vigyázni nagyon fontos dolog.Bólintok. Beletörődök, hogy egy perccel tovább kell maradnom a kelleténél. Int, hogy várjak. A nagyszobába csoszog. Megnézem jobban a rózsaszín kalapot. Vastagon ül rajta a por.Papírzacskóval jön vissza.
- Kettő kell, ugye?
- Csak egy.
Hagyom, hogy kettőt adjon, jusson egy tartaléknak is. Aláírom az átvételi elismervényt. Kilépek a lépcsőházba, kezem már a kilincsen, amikor önkéntelenül a körömcipőkre pillantok. Nem akarok rossz érzéssel elmenni. Találgatok.
- Azt hittem, egyedül él - mondom, mintha elfelejtettem volna.
Újra megdörzsöli a száját. A borosta arra emlékeztet, hogy még borotválkoznom is kell és máris el vagyok késve. Már bánom a szavaimat. Ha nem szólok, fél perce otthon vagyok.
- Igen - feleli, lassan becsukva az ajtót - húsz éve. Amióta a feleségem elment. Mindent úgy hagytam, ahogy aznap volt. Mert talán egyszer…
A biztonsági lánc végigkaristolja a furnérajtót. Nem hallom a mondat végét.